Élnek-e a halottak és mi vár reánk a halál után ? — A kik a szombati napot ünneplik. — Conradi misszióvezető előadása.

A háború után kétszeres erővel ébred fel az emberekben a vágy saját lelkük és a túlvilág igazságai után. A sok szenvedés közepette befelé fordul a világszellem arra, hogy a kincsek önmagában feküsznek, azok a kincsek, melyek felett a hosszú gazdag, materialista korszak gondtalanul táncolt tovább. A művészetekben, a filozófiában mindenütt az ideálizmus ébredez és nem csoda, hogy szegény hazánkban, a melyre talán a legjobban nehezült a sors keze, erős az új spiritualistai áramlat. Rabindranath Tagore ma Budapest divatos költője és nagy sikere volt Lasker előadásának, a melyik a zseniális sakkmestert mint fanatikus okkultistát állította a budapesti közönség elé. És kit ne érdekelne például ma olyan fontos kérdés, mint hogy élnek-e halottak, mi a halál és mi vár reánk a halál után? ilyen czimen hirdette előadását L. R. Conradi amerikai úr, a ki az európai adventista misszió vezetője és Hamburgban tartózkodik. Mit hisznek az adventisták? Mi A hetedik napot ünneplő adventisták: — mondja Midhnay László fiatal prédikátor — mi hisszük az Istent, Atyát, Fiút és Szentlelket, hisszük, hogy Krisztus a világ megváltója, hogy megváltásunk és örök életünk tőle függ. A szombati napot ünnepeljük meg és hisszük Krisztus újra való eljövetelét. Hisszük a világ közeli végét, mert mi csak a Szentírás alapján állunk, melyben minden esemény és igy az is meg van jövendölve, hogy a világ összesen hatezer évig fog tartam. Mi vagyunk tehát az utolsó nemzedék és közel az Idő, mikor Krisztus eljövetelével minden kérdés megoldást nyer. Egyébként mi is teljes alámerítéssel keresztelünk, mint a baptisták. Tehát ezt hiszik az adventisták. És mit nem hisznek? Nem hiszik a lélek feltétlen halhatatlanságát, azt, hogy a lélek a halál után azonnal a mennybe vagy a pokolba kerül. Sőt a pokolban egyáltalán nem hisznek, mert szerintük a jó Isten nem kínozhatja a lelkeket. Csak a feltámadás után kerülnek a jó lelkek a mennyországba, a gonoszok pedig csak ezer évvel későbben támadnak fel, amint ez meg van Írva a Jelenések könyvének 20. részében. És a gonoszok, ha nem javulnak meg, megsemmisülnek oly halállal, a melyből többé nincsen feltámadás. Ez az ő büntetésük. A mint ebből látni lehet, az adventisták a kiknek száma Csonka-Magyarországon mintegy ezer, az egész világon kétszázezer jámbor, tisztalelkü hívek, a kiket azonban a középkorban, sajnos, mégis csak elégettek volna. Ez után a kedves felvilágosítás után hétszeres érdeklődéssel vártam, mit fog velünk közölni Conradi úr a túlvilági életről. A több száz főnyi közönség a régi országház nagytermének padjaiban szelíden nézett maga elé. Édes álmok közepette bontakoztak ki előttem azok a sejtelmes, lila ködbe boruló partok, a melyek létét csak érezni, de szavakba foglalni soha sem lehet. A hangulat ezek között az odaadó lelkek között, a meghatott arczok és csillogó szemek között, egészen templomi jellegű volt. Egyszerre csak megjelenik Venczel prédikátor az emelvényen. Ájtatos csönd. Várjuk a szent misztériumok feltárását. És e helyett? — A budapesti államrendőrség — mondja a prédikátor— ma este fél nyolczra hirdetett előadásunkat nem engedélyezte. Az engedélyt tíz nappal ezelőtt megkaptuk s annak visszavonásáról csak most értesülünk, a mikor már nem áll módunkban semmiféle lépést tenni. Általános elkedvetlenedés. De a jámbor nép szelíd beletörődéssel czihelődik fel. Csak itt-ott hangzik: A mi igazságunk, a mi igazságunk…

Conradi ennélfogva előadását a Krisztina körút 167. számú házban levő adventista helyiségben tartotta meg. A feltámadásról beszólt, a melyet Pál apostol szavaival magyarázott. (I. Corinthus 15.) A feltámadást szerinte az összes egyházak tévesen értelmezik. A Prédikátor könyvének 3. rósz 19., 20., 21. versei szerint egy ugyanazon lehelet van, a mely az élet lehelete úgy az állatban, mint az emberben. Vannak érzékelhető lelkek — angyalok, vannak bukott lelkek — a sátán és társasága.

Az ember halála után nem él csak Krisztus által lesz újra halhatatlan. Így magyarázta Conradi a legvégső dolgokat, mialatt több mint kétszáz ember szorongott a szobában, melybe rendesen alig férnek nyolczvanan. A közönség legnagyobb része azonban épp ezért nem „is ment el a Krisztina-körútra, hanem a régi országház előtt álldogált sokáig és csak lassan kezdett oszladozni. »Az Úr áldjon meg — mondjak az adventisták köszönésüket. És azután eltűnnek a szitáló márcziusi esőben, Istennel, Jézussal és nagy boldogsággal a szívükben.


Az Újság 1922.03.03 – adt.arcanum.com