A rajongóknak egyre népesedő szektája az adventisták. Ezek főképp abban különböznek minden más vallástól, hogy a Jézus Krisztus vissza jövetelét várják erre a földre és az ő megjövendölt országát. Ez az egyetlen vallás, mely szó szerint veszi a bibliát, jelenések könyvének munkásait és azt a száz meg százféle gyönyörűséget, amelyet Jézus országának eljövetele hoz majd magával amikor valamennyien föltámadunk porainkból és gyönyörűségek meg fény, pompa, boldogság közepett éljük le ezeresztendőinket. Az adventistáknak (advenire : eljönni) a karácsony egyetlen ünnepük, sőt több ennél szimbolikus diadalnapjuk. Ilyenkor tör ki szívükbe szorított minden rajongás, hit és reménység. Budapesten is van egy kis egyházuk, van főpapjuk és szervezetük. Hogy milyen szertartásuk, leírhatom, mert körükben töltöttem egy karácsonyt. Az emberem, aki bevezetett közéjük, a Beniezky-utca egy kis földszintes háza előtt állt meg. Piszkos sárga kis ház volt, amilyent ma már inkább csak Budán látni. Azóta már le is rombolták karácsonyvárók menedékét ; az adventisták új födél alá költöztek . . . Kis előszobán át bejutottam az ima terembe. Közönséges lakószoba volt egyszerű és ízléstelen bútorokkal. A székek egy rész zöldes-szürke párázatú volt, de a legtöbbje szalmából fonott. Hívők lepték el a helyeket. A kettős széksorokból szemben emelvény állott, asztallal és székkel. Az egész szobában kínos tisztaság. A falról fenyőgallyakkal beszegett fehér papírlapok csüngtek alá, amelyeken bibliai idézetek voltak ráróva német nyelven. Mert az egész gyülekezetben németül beszéltek, németek voltak szemmel láthatólag valamennyien; csupa germán arc, len szőke haj, savó színű szemek . . . Mivel arcuknak nem volt kifejezése, ruhájuknak nem volt karaktere, nem tudtam kitalálni, hogy odakint, az életben, mi a foglalkozásuk. A férfiak mester legényeknek látszottak, a nők pedig nem voltak egészen csúnyák. Megkezdődött a szertartás. Ritkás szakállú, szőke ember lépett az emelvényre és zsoltárokba kezdett. A gyülekezet valami sajátságos, magában zümmögő hangon énekel vele. Mindenki földre szegezte tekintetét, nem látták egymást, nem láttak semmit. A lelkük megtelt hittel, boldog rajongással. . . Mikor az éneknek vége volt, a ritkás szakállú leszállt az emelvényről s csak akkor pillantottam meg hogy mögötte a falon, a sok bibliai jelmondatos fehér lap közepette, a lámpaernyő félhomályában, egy színes táblán ott vannak a Szent János Jelenéseinek izzó fantáziával alkotott rémképei : a sokfejű kígyó, a babilóniai asszony és a többi szörny is, mind a hány.

Tábori Kornél Budapest – 1911.10.21 – adt.arcanum.com