Harmadik generációs adventista családban születtem. Anyám és apám is hívő emberek voltak. Két testvéremmel együtt, nekik köszönhetjük hitünket. Viszont apám és anyám megvívták azt a harcot, amelyet a második generációnak meg kellett vívni. Többek között az anyám nagyon szeretett olvasni. A régi tradicionális adventista kegyesség szerint egy tisztességes hívő adventista ember a Biblián, az énekeskönyvön, valamint a White-könyveken kívül mást nem olvas. Édesanyám azonban óriási szépirodalmi jártassággal rendelkezett. A klasszikusokat ismerte és olvasta, később nekünk is a kezünkbe adta. Az olvasás iránti szeretetemet tőle örököltem. Édesapám lelkipásztor volt. Ez azt jelentette, hogy kisgyermek korunkban nagyon keveset voltunk együtt vele. A prédikátornak ugyanis akkor van dolga, amikor a családdal is lehetne foglalkozni. Különösen az első éveimben volt ez így. Ugyanis a háborús években egyházunkat hosszabb időre betiltották. Apámat ritkán láthattuk, soha sem tudhattam, hogy hol van, nehogy véletlenül elkotyogjam. Apám is olvasott volt. Kiválóan ismerte a White-könyveket. Németországban tanult teológiát az adventista misszióiskolában. Számos magyar nyelvű teológiai, lélektani és szociológiai könyvet örököltem tőle. Széljegyzetei mai napig megtalálhatók. Praktikus gondolkodású és kiváló lelkigondozó volt, jól tudott az emberekkel bánni. Bennünket is úgy szeretett, hogy az egész családunknak fontos legyen a gyülekezet, az egyszerű ember szeretete. A gyülekezetben nőttünk fel és ez határozta meg egész életünket. Ezekben az években rögzült bennünk, hogy a gyülekezeti lét nem egyszerűen egy szolgáltatás, hanem szolgálat. Az az értelme az egész életemnek, hogy ezért a valamiért, amit az akkori szóhasználat szerint „Mű”-nek hívtak, majd később egyháznak, valamit meg kell tennem. Kamaszkorom nagy részét az iskoláimból adódóan, a Zauner nagymamánál töltöttem. A nagymama nagyon kemény, konzervatív adventista volt. A vele folytatott dialógusok, a kemény viták és párbeszédek sorozata volt, melyek a hitemet tulajdonképpen megalapozták. Vele a verbális inspirációs kérdésektől kezdve, mindent végig vitattunk. Most látom a nagymama bölcsességét, mert egy kamaszgyerekkel vitatkozni. Ugyanakkor ez számomra azt jelentette, hogy mindenféle véleményű, világnézetű emberrel, akik ebben a közösségben voltak, vállaltam a közösséget.

– Lelkészgyerekként nagyon sokszor költöztetek? Hol nevelkedtél és hol jártál iskolába? – Nem tudom megmondani, hogy lelkészgyerekként hová való vagyok. Budapesten születtem, nagyszüleim is Budapesten éltek, de a szüleim Kecskeméten laktak. Rövidesen Zuglóba költöztünk a Kerékgyártó utcába, majd pedig Budára kerültünk. Hamarosan Szombathely következett és gyermekkori emlékeim is jórészt ide kötődnek. Szombathelyet Miskolc követte. A költözések az iskoláimra is kihatással voltak. Az első osztályt Budapesten a Hernád utcai általános iskolában jártam, mert édesanyám rossz egészségi állapotban volt, akkor várta István öcsémet. Ezért Szombathelyről, Budapestre költöztem nagymamához. Másodikos koromra hazakerültem Szombathelyre és ott ért a második világháború.

Harmadikban visszakerültem Budapestre ismét a Hernád utcába, de már egy másik iskolába, mert nem tudták apám Miskolcra helyezését szállítóeszköz hiányában 1945/46-ban lebonyolítani. A negyedik osztályt Miskolcon, a Palóczy utcai Református Elemi Iskolában, az ötödiket a Lévay József Református Gimnáziumban végeztem. Az iskolák államosítása után ismét a Palóczy utcai – de már általános – iskolába kerültem, nyolcadikos koromig.1951-ben a Fasori Evangélikus Gimnáziumba „véletlenül”, tehát az Isten gondviseléséből kerültem, hiszen az ország egyetlen középiskolájába sem vettek volna fel apám foglalkozása miatt, aki klerikális reakciósnak én meg osztályidegennek számítottam. Szüleimen kívül, néhány sztahanovista gyülekezeti tag is megpróbált mindent, de sikertelenül. Nyáron az egyik barátom megemlítette, hogy ott van egy üres hely. Mivel a bizonyítványom is nálam volt, felkerestem a gimnázium igazgatóját. Az osztály indulásához szükséges negyven fős csoport, pont velem együtt jött létre. Miután azonban megtudta, hogy édesapám adventista lelkész, üvöltözni kezdett és közölte, hogy ő fogja tanítani a magyar irodalmat, és azt már most mondja, hogy kettesnél nem lesz jobb a jegyem. Így is történt. Az órákon állandóan szektásozott és üvöltözött velem. Érdekes módon az osztály elég hamar mellém állt, pedig „úri” gyerekek voltak, hozzájuk képest én csak egy szegény vidéki fiú. Már nagyon fogytán volt a türelmem, amikor egyszer az osztályfőnököm elmondta, hogy két választásom van az igazgatóval kapcsolatban. Vagy kikészülök miatta, vagy jobban fogom tudni a magyart, mint ő. Az utóbbit választottam. Felírt egy cédulára egy nevet, majd felkerestem az Országos Széchenyi Könyvtárban ezt az öreg könyvtáros bácsit, aki odaadta nekem azokat a könyveket, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy jól felkészült legyek minden magyar órán. Sőt, a legfrissebb irodalmat is kijegyzeteltem és már előre készültem. Magyar tanárom nagyon sokszor kihívott felelni. Még meg sem szólaltam, amikor már beírta a kettest. A dolgozataimra ráírta: „az osztály legjobb dolgozata” – kettes, de mindenkinek hármasnál jobbat adott. Érdekes párviadal kezdődött. Minden nagyképűség nélkül mondom, hogy tényleg felkészültebb voltam, mint ő, mert én azokat a legújabb könyveket is olvastam, melyeket neki is ismernie kellett volna. Amikor vége lett az évnek, elkerültünk Pestlőrincre a Steimetz Gimnáziumba, osztályfőnökömmel együtt. Általában nem voltam nagyon jó tanuló, de amikor kellett, mindig „belehúztam”. A szülői értekezletek arról szóltak, hogy jó eszű, de lusta gyerek. Ez azért volt, mert én inkább csak olvasni szerettem. A kerületi versenyeket azonban sorban megnyertem, mert elég jól fogalmaztam A kerületi DISZ lapba is kellett írnom cikkeket. Ekkortájt dőlt el, hogy humán irányba megyek. Végül leérettségiztem, magyarból és történelemből kiválóan. 1955-ben tehát mindenképpen megvolt arra az esélyem, hogy felvegyenek jeles bizonyítvánnyal az egyetemre, de közölték velem, hogy osztályidegen vagyok.

– A számodra nehéz politikai helyzet ellenére megpróbálkoztál-e felvételizni az egyetemre? – Azokban az években él-magyarosnak számítottam. Magyar-történelem szakra jelentkeztem és nagyon felkészültem a felvételire. A felvételi bizottság elnöke Ortutay Gyula volt. Mindkét tárgyból jól sikerült a felvételim, a bizottság tagjai csodálkoztak is a felkészültségemen, de lehervadt a szájukról a mosoly, mert a KISZ-titkár közölte, hogy X-es káder vagyok. Ortutay Gyula azonban odaadta nekem a névjegyét, hogy a következő héten keressem meg. A megbeszélésen felhívta a figyelmemet a TIT előadásokra, amelyeket egyetemi tanárok tartottak. Továbbá lehetővé tette számomra, hogy a speciális kollégiumokra bejárhassak. Így például Benedek Marcelltől hallgattam verstant, Lyka Károlytól biedermeier művészettörténetet, Szabolcsi Bencétől zenetörténetet, Gyergyai Alberttől francia irodalomtörténetet, Bartha Dénestől pedig egy szemináriumot Beethovenről. Javasolta még, hogy az egyetemi tankönyveken, szöveggyűjteményeken keresztül módszeresen dolgozzam fel az európai kultúrát, a kezdetektől napjainkig. Így különösen a történelemmel, irodalommal, zenével és a művészetekkel foglalkoztam. Múzeumokba másodikos középiskolás korom óta rendszeresen jártam és jegyzeteket, cédulákat készítettem. A Szépművészeti Múzeumot szinte kívülről ismertem.1950-ben nyertem egy művészeti versenyt is. Megélhetésemet részben néhány gyerek korrepetálásából szerzett pénzből fedeztem, illetve Ortutay Gyula gyakornokként foglalkoztatott az ELTE-n és ennek során egy-egy professzornak ebédet is vittem. A napjaim többi részét az Országos Széchenyi Könyvtárban töltöttem. Közben pedig 1956-ban és 1957-ben is felvételiztem az egyetemre magyar-művészettörténet és magyar-könyvtáros szakra. – A szülői ház, az iskolák mellett a gyülekezet hatott leginkább a fejlődésedre? Milyen volt akkor a gyülekezetben az ifjúsági élet? – Amikor 1951-ben felkerültem Budapestre, nagyon aktív ifjúsági élet volt. Minden héten volt önképzőkörünk, bibliaórákat tartottunk és a gimnazisták számára is voltak külön programok. Egy adventista világnézeti kör alakult ki, ahol a materializmus dolgait teljesen szétszedtük. Öntevékeny volt, de több lelkész háttérből segítette, irányította. Vasárnapjainkat csaknem mindig együtt töltöttük az „A” gyülekezetben. Sajnos 1952-ben vagy 1953-ban állami nyomásra széthullott. Azonban a továbbiakban is értesítettük egymást, ha valahol valaki érdekes témáról prédikált és elmentünk meghallgatni. Emlékszem arra, hogy az önképzőkörben rám osztották a történelmet és az egyháztörténelmet. Dr. Tarjáni Géza mint jogász, mindig a Biblia és a jog kérdéséről beszélt. Többen foglalkoztunk a Biblia és az irodalom kérdésével. Csináltunk egy éves beosztást, mindenki felkészült egy témából, elmondta és közösen megbeszéltük. Amikor 1953-54- ben ez is megszűnt, akkor gyülekezeti oldalon csináltuk tovább az önképzőkört, hosszú évekig a „B” gyülekezetben. Egy másik dolog a Bényi Bandi bácsi vezette serdülőkör volt, amely lényegében folytatása lett az Esztári Katica néni irányította gyermekmunkának. A gyermekiskola után a kisserdülőket, Szabó Géza fogta össze. Bényi Bandi bácsi megtanított minket biciklit is szerelni, hiszen ő korábban kerékpárversenyző volt. Gyakorlatilag direktben hittanoktatás nem működött. Sokat kirándultunk, játszottunk, majd leültünk „bibliázni”, amit ismét játék követett. A balatonlellei közös táborozások szintén élménydúsak voltak. Lellére nem egyénileg jelentkeztünk, hanem szervezett gyülekezeti ifjúsági csoportok jöttek. Először egyházterületi szinten, majd uniószinten. Később, akik kinőttünk a gyermek- és serdülőprogramokból, mi kezdtük a hittant tanítani. Személy szerint, érettségizős (1955) koromtól kezdve tanítottam hittant. Az 1957-58-as évek nehéz esztendőknek bizonyultak a fiatalokkal való foglalkozás területén, mert tilos volt. Ennek ellenére a gyülekezetekben pezsgő ifjúsági élet folyt, csak nem lehetett kijelenteni a szószékről, illetve nem kaptunk hivatalos megbízást végzéséhez, de lelkészi felügyelet alatt dolgoztunk. Misszióiskolás koromban, Bajor bácsi mellé helyeztek a „B”-be és az ifjúsági munka vezetése volt a feladatom. A kirándulásokra magunkkal vittük az úttörő nyakkendőt is, felkötöttük és leültünk Bibliát tanulmányozni. Nem ellenőrzött minket senki, hiszen egyértelműen úttörő foglalkozásnak vélték. Mikor a foglalkozás véget ért, akkor levettük a nyakkendőt és játszani kezdtünk.

– Később azonban a pályád módosult, mert lelkész lettél. Hogyan kerültél be az adventista szemináriumba? – Az 1956-os forradalom eseményeibe részben bonyolódtam bele a jó Istennek, édesanyámnak, valamint Lenk Lajosnak köszönhetően. A jó Istennek azért, mert ’56-ról számos fotó készült és ezek az ÁVO/ÁVH archívumába kerültek. Segítségükkel gyűjtötték össze az embereket. A fotóanyagot 1990-ben kiállították a Várban. Feleségem 25 képen ismert fel, de mindegyiken háttal voltam. Anyámnak azt köszönhettem, hogy a tüntetések elején azért nem tudtam részt venni, mert október 22-én éjszaka jöttem haza Békéscsabáról, reggelre eldugta a cipőmet, így akarta megakadályozni, hogy részt vegyek a tüntetéseken. Ezért már csak a Bem térre értem ki, majd a Sztálin szobor ledöntéséhez mentem. Útban hazafelé – Kispestre – a Rádiónál is körülnéztem, majd mikor lövöldözni kezdtek, a Nagyvárad térig még villamossal, onnan gyalog mentem haza. Már akkor rendezett hadisorban tankok álltak végig az Üllői úton, ami akkor még Vörös Hadsereg útja volt. November 4-e után nem mentem be az egyetemre, mivel az egyetemi hallgatók sztrájkoltak. El-eljártam a könyvtárba, de inkább otthon olvastam.1957 februárjában érkezett meg a harmadik mentőangyalom, Lenk Lajos, aki Balatonlellére vitt Halász Istvánnal együtt – Ő aki énektanári diplomával rendelkezvén, kottákat másolt, én pedig az ös – szegyűjtött, ám rendezetlen versekből készítettem gyülekezeti szolgálatra verseskötetet, továbbá az építkezésnél segédkeztünk. Számunkra az volt ekkor a lényeg, hogy eltűntünk az emberek szeme elől, hiszen akkor még Lellének az a része, ahol a mai Advent Üdülő van, gyakorlatilag a senki földje volt, egészen Balatonszemesig.1957-ben ismét felvételiztem és ismét nem vettek fel. Megfellebbeztem, de Lenk bácsi úgy döntött, hogy Halász István feljön Pestre személyi titkárának, én pedig az akkor induló szemináriumba megyek diáknak. A fellebbezésemre megérkezett választ csak hónapokkal később bontottam fel, melyből kiderült, hogy felvettek.

– Hogyan teltek a szemináriumi éveid? – Szemináriumba járni akkoriban missziói feladat volt. Az iskola egyszerre volt gyenge és erős. Gyenge volt, mert senki sem tudta, mit kellene igazából tanítani az iskolában, hiszen a diákok egy része nem rendelkezett érettségivel. Éppen ezért magyar irodalmat és helyesírást is tanítottak nekünk, de a többségnek ez teljesen értelmetlen volt. Az iskola a régi bibliaiskolák szellemében működött. Így Friedensauhoz hasonlóan kertészete is volt, abban a reményben, hogy önfenntartó lesz általa. A terv szerint három napot dolgoztunk és három napot pedig tanultunk volna. Nagyon sokat köszönhetek Lenk Lajosnak, Kiss Jánosnak és Pechtol Jánosnak. Mindhárman nívós, mai napig használható jegyzeteket adtak.1961-ben végeztem, és az egyháznak az volt a terve velem, hogy külföldre küldenek tovább tanulni, hogy később a szemináriumban taníthassak. Ugyanis az Állami Egyházügyi Hivatal hiányolta az egyetemi végzettséget a tanárok között. Külföldre azonban nem sikerült kijutnom, pedig Prágával és Angliával is próbálkoztunk. Végül Pechtol János segítségével az Evangélikus Teológiai Akadémián kezdtem el további tanulmányaimat, még ugyanebben az évben.

– Milyen érzés volt adventistaként az evangélikus teológián tanulni? – Mindössze 4-5 fővel indult az évfolyamom. A gyerekkori megszégyenítések emlékei miatt kissé félve kezdtem a tanulmányaimat, de nagyon jó barátokra találtam. Nagyon hamar osztályelső lettem és tiszta jelessel végeztem az iskolában. Sokat köszönhettem a tanáraimnak. Szeretettel emlékszem vissza professzoraimra, Dr. Pröhle Károlyra (Újszövetség), Dr. Pálfy Miklósra (Ószövetség), Dr. Ottlyk Ernőre (egyháztörténelem) és Dr. Nagy Gyulára (szisztematikus teológia). Különösen izgalmas volt számunkra Nagy Gyula és Pröhle Károly nívós, szellemi vitája. Már ott tanítottam, mintegy tanársegédként, egyháztörténelmet. Az adventista és az evangélikus teológiát nem lehetett azonos mércével mérni. Az adventista teológián kevés volt a teológia, de sokat segített abban, hogy egyéni munkára kellett hagyatkoznom. De az evangélikus teológiának köszönhetem, hogy 100%-ig adventista teológusnak érezhettem magam. Tudniillik Pröhle Károly és Nagy Gyula nem csupán a tananyagot kérte számon tőlem, hanem két nap múlva visszahívtak, hogy az adott kérdésben, az adventista álláspontról is beszámoljak. Ha a válasz teológiailag korrekt és elfogadható volt, akkor kaptam jelest. Az evangélikus teológián töltött éveim alatt is végeztem szolgálatokat. Ugyanis az egyháztól kapott 700 Ft-os ösztöndíjam mellett, nagyon sok kis gyülekezetet bíztak rám. Többek között Szolnokra jártam le, mert Erdélyi László ekkor Friedensauban volt. Ezzel párhuzamosan, az ifjúsági munkát továbbra is folytattam.

– Hogyan kezdődött a lelkészi szolgálatod? – 1965-től Pestlőrincen lettem lelkész. Nem volt könnyű feladat, mert korábban apám volt a lelkésze ennek a gyülekezetnek. Hozzám tartozott többek között még Óbuda, Vecsés és Pilisszántó. Budapesten és környékén 1991-ig szolgáltam. A hatvanas évektől kezdve Palotay Sándornak olyan igényei voltak velem szemben, hogy írjak cikkeket, tanulmányokat, melyek végül is az ő nevén jelentek meg. Az első ilyen munkám a Békehírnökben megírt sorozat volt Júdásról, „Lehettél volna hajnali csillag” címen. Az Egyházak Világtanácsa (EVT) által kiadott tanulmányi témákhoz kértek hozzászólásokat, kisebb tanulmányokat és ebbe segítettem be. A munka során kialakult egy kisebb baráti kör a teológiailag képzettebb lelkipásztorok között. Egy másik feladatom, a szabadegyházi lelkészképzés megszervezése volt. 1966-ban lényegileg azért jutott csődbe az adventista teológiai iskola, mert nem voltak képzett tanárai. Az ÁEH pedig ragaszkodott ahhoz, hogy az intézmény tanárai egyetemi végzettségűek legyenek. Palotay Sándor azonban szerette volna a püspökökhöz hasonló a neve elé biggyeszteni azt a bizonyos dr.-t. Elmagyaráztam neki, hogy ehhez iskolára van szükségünk, mert te biztosan nem fogsz beiratkozni pl. a református teológiára. Egy közös teológiai intézmény megszervezését javasoltam. Ugyanis az egyes tagegyházakban, nincs elegendő számú egyetemi végzettségű teológus. Palotay végül beleegyezett, így mehettem az ÁEH-ba, az ügyeket intézni. A Hivatalban a szabadegyházak ügyét egy volt újpesti bőrgyári pártmunkás intézte, akinek évekig az volt a mániája, hogy a héber nyelv helyett arabot kellene tanítanunk, mert mi az arabokkal vagyunk szolidárisak és nem a zsidókkal. Hiába mondtuk neki, hogy az Ószövetség nyelve a héber és nem az arab. Palotay érdekesen állt hozzá, nem igazán szólt bele a munkába. Ez a kívül egyenes, belül görbe ember úgy volt vele, ha sikerül, a dicsőség az övé, ha nem, akkor a felelősség az enyém. Mindenesetre a Hivatalnál lehetett hivatkozni arra, hogy az ő megbízásából intézkedem. Az iskolát 1966-ban, a református és az evangélikus teológiák mintájára szerveztük meg. Alapvető filozófiája az volt, hogy a speciális tárgyakat mindegyik egyház maga csinálja. Az általános teológiai alapot pedig a Magyarországi Szabadegyházak Tanácsának Lelkészképző Intézete végezte. Kialakult egy közös tanári kar: Kiss János (adventista), Nagy József (baptista), Szebeni Olivér (baptista), Szigeti Jenő (adventista) és Wladár Antónia (metodista) lelkészek részvételével. Wladár Antónia az ószövetséget, én az újszövetséget, Szebeni az egyháztörténelmet, a rendszeres teológiát Nagy József, a gyakorlati teológiát Kiss János tanította. Később nem csak cserélődtek a tanárok, de újak is csatlakoztak. Id. Dr. Bartha Tibor református püspökkel, valamint Dr. Vámos József evangélikus teológiai tanárral olyan testvéri megállapodás született, hogy – először a debreceni református teológián, később majd az evangélikus teológián – 5,5 év tanulás után a hatodik év végén, az arra érdemes hallgatóink, egyetemi rangú diplomát szerezhessenek.24 éven keresztül egymással békességben, jó testvéri viszonyban működött az iskola 1990-ig.

– Hogyan tudtátok végezni a szolgálatotokat ebben a nehéz időszakban?
– Abban az időszakban rájöttünk, hogy ha valaki forradalmian nekiugrik a falnak, akkor bekeményítenek. Viszont ha valaki ügyes, rugalmas, a lógás, a sok beszéd helyett becsületesen dolgozik, azt békén hagyják és a botrány elkerülése végett, tudomásul veszik azt, amit csinál. Ezt pedig csak jó minőségű munkával lehetett „kiérdemelni”. Palotay is élvezte azt az első időkben, hogy ha meghívást kapott valahová, akkor saját kútfőből kellett összeállítania egy bizonyos anyagot. A stabil tanári kar kialakulásával azonban létrejött egy szellemi bázisa, amit felhasználhatott. Ez a csoport, soha nem írt május 1-jei szövegeket, mert azt bárki megírhatta, aki megtanulta a szocialista nyelvet. Lényegében ezekben az években működött egyfajta cenzúra. Ha egy szombatiskolai lecke kiadásáról volt szó, azt nekünk kellett elkészíteni, mert külföldi anyagot nem fordíthattuk le, nehogy olyan legyen mint az imperialistáké. Egy régebbi leckét elővettünk, ami már nem volt nála és megformáltuk úgy, hogy a lehető legkevesebb politikai és a legtöbb igei tartalom legyen benne. Ha nem volt benne semmi politikum, akkor visszadobták és nem lehetett kinyomtatni. Rájöttünk arra, hogy sokkal egyszerűbb, ha mindjárt a tanulmány elejére írunk egy oldalnyi népi demokratikus szöveget. Gyülekezeti munkám alapvető célja, az osztályok építése volt. Ez részben a politikai háttérből fakadt. Ugyanis a Hivatal a hívekkel soha sem akart ütközni. A hívek nagyobb szabadságot élveztek, mint a lelkészek. Ha azt mondom, hogy ifjúsági tábort akarok szervezni, akkor lecsuknak érte. Ha azonban azt mondom, hogy a gyülekezet fiataljai elmentek kirándulni, akkor csak a KISZ titkár fejezi ki a nemtetszését. A következő taktikát alkalmaztuk. Legyenek a gyülekezetben öntevékeny sejtek, amelyet a belmisszió fog össze. Legyenek jó szombatiskolai osztályok, s ennek érdekében tanítókat képeztünk. Legyen jó diakónia, ezért imacsoportokat próbáltunk létrehozni. A gyakorlatban úgy kezdtem lelkészi szolgálatomat, hogy az első helyre a látogatásokat tettem. Pestlőrincen végiglátogattam mindenkit, majd megszerveztem Pestimrén egy házi bibliakört, majd egyet az ötvenes villamos végállomásánál lakó testvéreknél és a gyülekezetben is. Ezek hétköznapi összejövetelek voltak, melyeken mindenről lehetett beszélgetni, kérdezni, a gyülekezeti tennivalókat is itt beszéltük meg és a közös, egymást erősítő imádkozás is része volt alkalmainknak. Természetesen – mint lelkész – mindegyiken jelen voltam, pásztoroltam a gyülekezetet. Az ifjúsági és a gyermekmunkához is, mindig találtam segítőtársakat. Miután „direktben” nem lehetett gyermek és ifjúsági munkát végezni, ezért számukra orgonistaképzést vagy énekkarokat szerveztünk. A felszentelt vének munkájára mindig számíthattam. Gyakran őket kértem meg egy-egy kisebb probléma megoldására, illetve tőlük kaptam információt arról is, mely ügyeket kell elintéznem, ugyanis a Hivatal nem foglalkozott a gyülekezeti munkával. Az egyházvezetés tudott ezekről, és kérték, elvárták a gyülekezetek gondozását. Tudták, hogy csak ebben az esetben élvezhetik a nép bizalmát. A Hivatal hiába bízott valakiben, hogyha a nép látványosan szembefordult vele. A Hivatalnak mindig olyan ember kellett, aki élvezte a tagok bizalmát is. Ha tehát valaki karriert akart befutni, mögötte komoly gyülekezeti munka kellett, hogy álljon. Viszont arra is vigyázni kellett, hogy ne legyen valaki túlbuzgó. Így nem lehetett nyíltan beszélni vagy statisztikát gyártani róluk. Ezt úgy lehetett „beadni” a Hivatalnak, hogy – kérem ilyen a mi gyülekezetünk, amikor idekerültem, már léteztek ezek a programok és nem állíthatom le őket. A 80-as években már úgy is lehetett érvelni a Hivatalban, hogy ha én ezt leállítom, el kell mondanom, hogy ezt önök kérték. Vállalják ezt? A dolgokat én kézben tartom és vállalom, hogy semmi ellenforradalmi dolog nem lesz belőle. Ennek az volt az ára, hogy néha nagy népi-demokratikus szólamokat meg kellett ereszteni az úgynevezett békegyűléseken, a Békehírnök című lapban, vagy a Lelkésztájékoztatóban, de soha nem az istentiszteleteken. Például amikor 1958- ban el akarták venni Lellét, megrendeztünk ott egy szabadegyházi békegyűlést. Ezzel két legyet ütöttünk egy csapásra. Megmentettük Lellét és vele együtt az ifjúsági munkát is. A gyülekezetben folyó ifjúsági munkát önképzőkörnek hívtuk. A gyülekezetben nem ifjúsági osztályról beszéltünk, tisztviselőket sem nagyon választottunk. Munkánk nem volt illegális, de nem csináltunk neki nagy propagandát. Evangélizációs sorozatokat is tartottunk, de ezeket vasárnapi istentiszteletnek hívtuk.

– Hogyan maradt időd ilyen sűrű lelkészi munka mellett a tudományos munkára?
– Mondok rá egy példát. Amikor Békéscsabára száműztek, akkor gyakorlatilag Békéscsaba, Gyula, Orosháza és ezek környéke tartozott hozzám. Három nagy gyülekezetem volt, vasárnaponként pedig Budapesten tanítottam a lelkészképzőben. Teológushallgató korom óta, reggel hat órakor keltem fel, naponta olvastam a Bibliát és valamelyik White-könyvből egy részt. Ezek nélkül ma sem tudnék létezni. A gyülekezeti munkát csoportosítani kellett. Vegyük például Gyulát. Itt Herceg Mária nénire és Jeszenszky Béla bácsira támaszkodhattam. Tudták, hogy minden szerdán déltől Gyulán vagyok. Mária néni a látogatásban segített, Béla bácsihoz viszont, mint idős szabómesterhez, azok a hírek futottak be, hogy kik szorulnak látogatásra, illetve még aznapi látogatásra. Estére összehívtam a gyülekezetet, ahol az aktuális kérdéseket beszéltük meg. A különböző szolgálati területeken is szorgalmasan végezték munkájukat a tisztségviselők. A szerda délelőttöm szabad volt, amikor kutathattam a gyulai levéltárban, 3-4 órát. Olvasásra pedig a vonaton jutott idő.

– A Békés megyei szolgálatod háttere egy külön tanulmány tárgyát képezi. Mikor kerültél vissza Budapestre? Hogyan élted át szolgálatodban az 1975-ös szakadást? – 1974. október 2-án kerültem vissza Budapestre. Egy év leforgása alatt, háromszor pakoltam. Gyermekeim Békéscsabán kezdték el az iskolaévet, Rákosszentmihályon folytatták és Kispesten fejezték be. Nos, először körzeteket láttam el. Dolgoztam Óbudán, Pestlőrincen, Kispesten, Csepelen, Érden, valamint ezzel párhuzamosan az iskolában is tanítottam.1975-ben, Egervári Oszkár után kerültem az „A” gyülekezetbe és 1979 októberéig szolgáltam ott. Nehéz évek voltak ezek, mert az első időszakban az Egervári által megválasztott bizottsággal kellett dolgoznom és ez a gyülekezet a szakadás egyik központjának számított. Ennek ellenére jól együtt tudtam dolgozni a gyülekezettel. Az „A” gyülekezet feloszlatása idején 163-an írták meg azonnali visszavételi kérelmüket. Amikor 1979. október közepén Amerikába mentem, már annyi tagja volt a gyülekezetnek, mint a szakadás előtt. Nekem az volt a taktikám, hogy nem vittem az egyházpolitikát a szószékre. Ugyanis, ha csak az evangéliumot hirdeted, akkor rendet tudsz teremteni. Így egy év alatt végigmagyaráztam a Jelenések könyve minden versét, három hónapon keresztül pedig a hármas angyali üzenetről beszéltem. Végigvettem a hitelveket is. Tervszerű prédikációs kampányt folytattam. Azt mondtam, hogy egy beteg gyülekezetet elsősorban jól kell táplálni.

– Hogyan kerülhettél ki Amerikába és ott milyen tevékenységet folytattál? – 1979-ben Palotay nimbusza gyengült. Tisztán lehetett látni, hogy többen már startoltak a helyére. Közben Palotay névleges főigazgatói pozíciója mellett az iskola igazgatója lettem. Ugyanis Palotay a SZET néhány befolyásos emberével szemben, a „második vonalat” kívánta erősíteni. Amikor kiderült, hogy a világszervezetnek van két kelet-európai ösztöndíja, akkor az egyiket én kaptam meg, a másikat egy jugoszláv. Palotay és az ÁEH is beleegyezett a kiutazásomba. Az amerikai vízumkérelmemet még májusban beadtam, és megpróbáltam negyven éves fejjel egy gyors angol tudásra szert tenni Simonfalvy Lajosnál. A vízum azonban még októberben sem érkezett meg. A hónap végén kaptam egy vastag kérdőív csomagot és a nagykövetségen töltöttem egy teljes napot. Végül – mondhatni – váratlanul, október végén megkaptam a vízumot. Kimentem a repülőtérre, ott azonban kiderült, hogy az iraki válság miatt nem indul a gép. Csak pár nap múlva, 1979. november 2-án sikerült elutaznom.1980. augusztus végéig tartózkodtam az Egyesült Államokban az Andrews Egyetemen, posztdoktori ösztöndíjjal. Ennek során az angol nyelvórák mellett, Maxwellnek kellett beszámolnom a könyvtári és kutatómunkámról, valamint négy előadást kellett tartanom a kutatási témáimról. Lényegében két dologgal foglalkoztam. Egyrészt a volt Duna Unió területének adventizmusáról gyűjtöttem anyagot az Andrewson és a Generál Konferencián. Legérdekesebb felfedezésem egy magyar nyelvű szombatos imádságoskönyv volt, amelyet publikálnunk kellene. Ezt a könyvet szóról-szóra kézzel másoltam le, mert rossz állapota miatt nem lehetett gépi másolást alkalmazni. A fentiek mellett az apokaliptikával és a missziológiával foglalkoztam.

– Hogyan kerültél be az egyház adminisztrációjába? Mi volt az egyházvezetési filozófiád? – 1980 tavaszán én még kint tartózkodtam az egyetemen. Amikor az egyház vezetői kijöttek a dallasi Generál Konferenciára, már látszott, hogy Szakács József és a Divízió viszonyában változás történt. Szakács végül SZET elnök, Zarka Dénes megbízott unióelnök lett. Utóbbi helyére a Dunamelléki Egyházterület vezetőjévé engem választottak és ezt a tisztséget 1981–1984 között töltöttem be. Az egyházkormányzati filozófiám a következő volt. Nem feltétlen és mindenáron kell gyülekezeteket építeni, hanem működtetni kell a meglevőket. Ezt pedig csak úgy lehet, hogy a lelkész prédikál és ellátja anyaggal a gyülekezetet, vagyis nem önfenntartóvá teszi őket, hanem gondoskodik róluk. Ez a filozófia területi szinten is megnyilvánult. Így többek között a hit általi megigazulásról sokszorosított anyagot biztosítottam a prédikátorok részére. A lelkészek evangelizációs munkáját sokszorosított anyaggal segítettük. A lelkészértekezleteken fontos szerepet kapott a baráti közösség ápolása, ahol őszintén el lehet mondani a gondokat és bajokat. Ugyanakkor a hivatástudat megerősítését is kiemelten kezeltük. Sorozatokat tartottunk a prédikátor egyes feladataival kapcsolatosan, mint például „a prédikátor és a látogatás”, „a prédikátor és a felkészülés”, „a prédikátor és családja”, „a prédikátor és pénzügyi élete” stb. Egy idősebb lelkész tartott egy rövid referátumot, majd közösen megvitattuk. Mellette egy teológiai jellegű továbbképzést is folytattunk, mert ekkor a lelkészkar többségét, teológiát végzettek alkották. A továbbképző anyagok nagy részét, az 1981-1984 közötti Lelkésztájékoztatóban publikáltuk. A lelkészekkel kapcsolatosan, „a nyitott iroda” programot valósítottam meg. Ugyanis területi és unióelnöki időm alatt, az irodám ajtaja mindig sarkig tárva volt. Ha egy prédikátor felkeresett, természetesen úgy tekintettem rá mint szolgatársamra, akinek szüksége van arra, hogy elmondja gyülekezeteivel való helyzetét és munkájával kapcsolatos kérdéseit is bátran feltárhatta. A nyitott kommunikáció sikeresnek bizonyult, mert rengeteg információt kaptam anélkül, hogy bárkitől is kértem volna. Mindent tudtam a gyülekezetekről. Korábban is említettem már, hogy munkám során, kiemelt helyen volt a gyülekezetek látogatása. Rengeteget utaztam, hiszen minden szombatot más gyülekezetben töltöttem. Gyakran tartottunk hitmélyítő összejöveteleket. A lelkészek munkáját evangélizációs sorozatok tartásával is segítettem. Volt olyan év, amikor 16-17 sorozatot tartottam, de arra törekedtem, hogy a „siker” a prédikátoré legyen. Gondot fordítottunk az osztálymunka fejlesztésére is, mert a gyülekezet osztályokban él, dolgozik, vagy ott hal meg, veszít el mindent.

tallal? – A politikám az volt, hogy ne a Hivatal keressen engem, hanem én keressem a Hivatalt. Ez azt jelentette, hogy az összes megyei hivatalnokot, negyedévenként végiglátogattam. Ezeken az alkalmakon tartottam egy beszámolót a tevékenységünkről. Az elhangzottak mindig valósak voltak, illetve ezekről korábban már más formában hallottak. Ennek a stratégiának lényege az volt, hogyha én mondom el, akkor én értelmezem egy szempontból az adott dolgot, és nem ő kérdez. A Hivatallal kapcsolatban egy fontos dolog volt. Lehetett valamiről nem beszélni. Lehetett valamit másképpen értelmezni, de ha egyszer hazugságon kaptak valakit, akkor nehéz helyzetbe került, mert beszervezhetővé vált. A nyolcvanas években már sok mindent el lehetett ésszel intézni a Hivatalban. Ha kitartottál a nézeted mellett, akkor előbb-utóbb engedtek, mert mindig célszerűbbnek tűnt számukra is együttműködni egy tevékeny személlyel, mint egy hitelvesztettel, mert utóbbi több feszültséggel járt.

– A nyolcvanas években gyakran jártál a Szovjetunióban. Milyen szolgálatot végeztél ott? – A Generál Konferencia fél-legális oktatási programjában vettem részt. Az adventista világszervezet ugyanis valamilyen módon szerette volna biztosítani az ottani lelkészek képzését. A politikai helyzet miatt azonban az utcán, a cirkuszban, vagy éppen a múzeumokban tartottam beszélgetés formájában a konzultációkat. Fogalmam sincs, hogy ki készítette vagy szervezte a programot. A tantervet sem ismertem. Rendszerint Jean Zürcher, az Euró-Afrikai Divízió titkára közölte velem az oktatás aktuális témáját. Mindenféle jegyzet és egyéb segédanyag nélkül kellett helytállnom. A helyszínen általában Pircsák Illés várt. Egyedül, vagy a feleségemmel, Gyopival mentem, akivel együtt mint turisták utaztunk, tehát nem sejthette senki „küldetésemet”. Pircsák Illés volt az én orosz szám, hiszen szinkron tolmácsom volt. Útjaink során mindig meglátogattunk valamilyen nevezetességet, vagy részt vettünk valamilyen kulturális eseményen, ahol „véletlenül” mellettünk is adventisták voltak. Magam sem tudtam soha, hogy kiket tanítok, csak annyit, hogy néhányan egyetemi végzettségűek. Nekik kellett leadnom a tananyagot, majd fél év múltán egy másik helyszínen kérdeztem vissza a korábban megtanítottakat. Nem volt hivatalos, de bizonyára tudtak róla az állami szervek. Az utrechti Generál Konferencián találkoztam velük, ott ismertünk egymásra – tanár és diákjai. Ekkor már nagy részük, vezetőtisztséget töltött be az egyházban és immár teológiai tudás is volt korábbi diplomájuk mellett.

– A lelkészi, majd később az egyházvezetői munkád mellett milyen területen végeztél tudományos munkát? – Megőriztem a történelmi érdeklődésemet, amelyen belül a mentalitástörténeti iskolát követem. Eszerint engem az érdekel, hogy az adott korban hogyan éltek az emberek. Már középiskolás korom óta érdekel az adventista egyház története, de amikor komolyabb tudományos munkába kezdtem, azt mondtam, hogy az adventista egyház története önmagában véve érthetetlen, mert benne élt egy társadalmi közegben. Ennek a lényege az, hogy az emberek egy bizonyos specifikum szerint hisznek, és az adventista egyház is szükségszerűen ebben az irányban halad, vagy ezzel szemben valósít meg valamit, vagy mindkettőt egyszerre. Fiatal koromtól kezdve módszeresen gyűjtöttem a feljegyzéseket és egy cédularendszert alakítottam ki. Abból indultam ki, hogy elsősorban az eredetet kell megérteni, ezért a reformkorban kezdtem el kutatni. Eközben a nazarénusokra bukkantam, és tanulmányozni kezdtem mélyebben a történetüket. Jártam ugyan a levéltárakat, de a nazarénusokra vonatkozó dokumentumok belügyi iratok voltak és igen nehéz volt bármihez is hozzájutni. Így a dualista kor sajtóját kezdtem el tanulmányozni, mert ekkor minden településnek több újságja volt. A híreket maguknak kellett beszerezniük, ezért folklorisztikailag értékelhető anyagot találtam bennük. Eközben a hatvanas években megismerkedtem egy Soós Sámuel nazarénus egyházi szolgával, aki nagyon szerette volna, ha felekezetük fiataljainak katona-kérdése megoldódna végre. Ennek a munkának első gyümölcse az úgynevezett „fehér könyv” lett, majd Kardos Lászlóval közösen, elkészítettük a Boldog emberek közössége: A magyarországi nazarénusok című könyvet. Gyakorlatilag az erre épülő disszertációmra kaptam meg a teológiai doktorátust a Debreceni Református Teológiai Akadémián, az utóbbira pedig a kandidátusi címet. A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején kezdett az egyháztörténelem ismét jobban előtérbe kerülni. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete létrehozott egy egyháztörténelmi szakbizottságot Katus László vezetésével. Egy darabig részt vettem a munkájában, de a reformátusok nyomására kikerültem belőle, mert szerintük néprajzos voltam. Ekkor azok, akik az egyháztörténelem területén a mentalitástörténetet vizsgálták, kikerültek a bizottság munkájából. Így én a néprajzosokhoz csapódtam. Molnár Ambrussal 1980-ban egy kutatást indítottunk el, amely során a protestantizmus gyökereit vallásnéprajzi szempontból vizsgáltuk. Ő az empirikus, én a történelmi vonalat, továbbá létrehoztuk a Református Egyház Doktorok Kollégiumában az egyház-néprajzi szekciót. A munkához kiváló, nagy tekintélyű embereket sikerült megnyernünk. Első védnökünk Makkai László volt. Őt követte Újszászy Kálmán, aki a faluszeminárium létrehozásában alkotott nagyot a harmincas években. Közben pedig kialakult egy olyan egyháztörténeti szemlélet, amely szerint az emberek hitét, kegyességét is vizsgálnunk kell. A gondolat népszerűségét erősítette Erdei Zsuzsa könyvének publikálása. A Budapesti Folklór Tanszék egy vallásnéprajzi kötet elkészítését javasolta a meglévő tanulmányokból. Többször meghívtak előadásokat tartani az ELTE-re. Az egyetem ösztönzésére szereztem meg a kandidátusi címet. Értekezésemnek elfogadták a Boldog emberek közössége című könyvben megtalálható tanulmányomat. Opponenseim Gergely Jenő és Voigt Vilmos voltak. A kandidátusi vitára a Ráday Kollégium nagytermében került sor, és summa cum laude-val védtem meg. Az ELTE mellett az Evangélikus Teológiai Akadémián is tanítottam vendégtanárként másfél éven keresztül – egyháztörténelmet –, Fabiny Tibor professzor betegsége idején. Ezen kívül számtalan konferencián vettem és veszek részt. A rendszerváltozás után tovább, folytattuk a tudományos munkát. A vallásnéprajz egyre népszerűbb lett a folkloristák között. Az ELTE-n rendszeres előadó lettem és felajánlották, hogy habilitáltassam magam. Ezt elég nehezen lehetett a megszerezni, mert az elsők között voltam és még nem alakultak ki a szabályok. Habilitációs értekezésként 15 vallásnéprajzi tanulmányomat adtam be, mellyel a Mundus Kiadó pályázatot is nyert, de a kötet sajnos a mai napig sem jelent meg. A tanulmányokat át kellene dolgoznom, mert a jegyzetanyag azóta elavult.

– A tudományos munka mellett rendszeres evangelizációs előadásokat tartottál az ország különböző részein a nyolcvanas évek közepétől. Hogyan nyílt lehetőséged arra, hogy művelődési házakban tarts bibliai témájú előadásokat a szocialista rendszer éveiben? – A fent említett kapcsolatokon keresztül 1986-ban meghívtak Szolnokra, hogy a Művelődési Házban tartsak ismeretterjesztő előadásokat a Bibliáról. Ekkor kezdtem el a Sorskérdések a kereszténység fényében című sorozatomat, amit csaknem száz helyen megtartottam. Természetesen más sorozatokat is készítettem és készítek még ma is. Ezeknek a tapasztalatairól külön könyvnyi tanulmánysorozatot lehetne írni.

– Mikor és hogyan kerültél a Miskolci Egyetemre? – 1994-ben tíz évig tartó szolgálat után, letettem az unióelnökséget. A konferencia megválasztott a Lelkészi Osztály vezetésére, de az unióbizottság úgy döntött, hogy nincs szükség az osztályokra, és a lelkészi osztályt az unióelnök a hatáskörébe rendelte. Így gyakorlatilag az iskolaigazgatással, tanítással és evangélizálással foglalkoztam.1996-ban hatvan éves lettem, úgy gondoltam, hogy e jeles évfordulóra összegyűjtöm 60 különböző tárgyú teológiai tanulmányomat és 30 példányban lesokszorosítva, munkatársaimnak, barátaimnak ajándékozom. A címe: „Számadás” lett. Nem tudom volt-e valaki is aki elolvasta, néhány „világi” barátomtól eltekintve.1997-ben abban a reményben, hogy nyugdíjasként folytatom majd iskolai munkámat, nyugdíjba mentem, reaktiválásomra azonban nem került sor. Két évvel később szerződést kötöttek velem, és azóta is szerződéses munkaviszonyban állok az Adventista Teológiai Főiskolával.1997-ben egy évig a teljes fizetésemet kaptam, de utána csupán a nyugdíjamra lettem volna utalva. Mindig minimálbérre voltam bejelentve, ezért nagyon kevés lett a nyugdíjam. Ekkor Lendvai L. Ferenc, a Miskolci Egyetem egyik professzora meghívott az egyetemre, hogy tartsak előadást a reformációról, mely nagy sikert aratott. Kabdebó Lóránt, a bölcsészkar dékánja állást kínált és az Egyetemi Tanács docensi státuszba helyezett. Ekkor már folyt a habilitálásom Budapesten, ami különböző adminisztrációs problémák miatt, csak lassan haladt. Végül 1999-ben habilitáltam, kineveztek egyetemi tanárnak és a Miskolci Egyetem meghívott egy újonnan szervezett egyetemi katedrára. Folklórt, Bibliát és egyháztörténeti tárgyakat tanítok, remélhetőleg hetven éves koromig. Közben az Adventista Teológiai Főiskolán a rendszeres teológiai tárgyakat (dogmatika, apologetika) és néhány vallástudományi stúdiumot tanítok. A gyülekezeti munkáktól ma sem szakadtam el. A terézvárosi gyülekezetben vagyok besegítő lelkész, evangélizálok, gyülekezetalapító munkát végzek (Pomáz), könyveket írok. (Készítette: Rajki Zoltán.)